A töltetes állatokat gyakran gyerekeknek tartják, egy gyerekes hobbiként, amit végül fel kell hagynunk, mint a képzeletbeli barátokat és a Capri-Sötétet. Ha a hobbi a kamaszkor után is folytatódik, zavarba ejtő lehet. "Kérlek, senki sem fog pszichoanalízisre ítélni, mert minden este egy nyúllal feküdök le 30 évesen", - viccelte Margot Robbie színész a "The Late Late Show With James Corden"-ben.
Ez azonban nem ritka: felmérések szerint kb. 40%-a az amerikai felnőtteknek van hordozóállatával a szobában. És az elmúlt néhány évben a hordozóállatok növekvő népszerűségét tapasztaljuk a felnőttek körében is.
Erica Kanesaka, az Emory Egyetem professzora, aki a kicsiny kultúrát tanulmányozza, e-mailben elmondta nekem, hogy nemcsak a gyermeki emlékek felnőtt korba való tartása miatt van ez – a felnőttek maguknak vásárolnak puha játékokat, mert tetszenek nekik.
A kidult piac (amelyet egy piaenkutató cég 12 évesnél idősebbeknek definiál) közel 9 milliárd dollárt teremt évente a játékok forgalmazásából. A legnépszerűbb modern puha játékgyártók között szerepelnek a Squishmallows és a Jellycat, amelyek nemkonvencionális hordozóállatokat termelnek, mint például káposztákat és íriszegyeseket.
A Z generáció a puha játékok elfogadásának élén járt: a Squishmallows vásárlóinak 65%-a 18 és 24 év között van.[2] Richard Gottlieb, egy játékiparágazati konzultans azt mondta az NPR-nak, hogy „eltérő volt… amit ma a Z generáció és a millennialok büszkén játszanak vele.”
Természetesen sokan még mindig furcsán érezik vagy gyerekjátékosnak tartják, ha felnőtt emberek gyűjtik a puha játékokat. Amikor a TikTok-sztár Charli D’Amelio megosztott egy képet arról, ahogy pihen egy kis csoport színes Squishmallowssal, néhány hozzászóló azonnal kezdte ki nevetni a gyűjteményét. D’Amelio frusztrált volt: „Mindenki felnőtni vár rólam mindig,” írta (16 éves volt akkor). „Én még mindig nők.”
Bár az online vitát általánosan nem veszik komolyan, rámutat egy folyamatos kulturális tárgyalásra arról, mennyi hely maradhat felnőtt életben a csinoság és a játszottság számára, és hogy kell-e felnőnni az embereknek.
Kiskoromban nem voltam túl érdeklődve a puha toyokkal; úgy láttam őket, mint segélytlen, cukormentes piñatas. De harmincas éveim elején sok barátom kezdte meg vásárolni és ajándékozni egymásnak puha toyokat. Egy barátom kérdezett tőlem, hogy Belly vagy Lulu melyik jobb nev lenne egy puha sárkány számára. A 21. születésnapomon valaki adott nekem egy Jellycat márkájú puha pretzelt. Az ágyam mellett tartom, és tudom, hogy sok felnőtt is ugyanezt teszi.
Néhányan a puha toyok növekvő népszerűségét a közösségi média fejlődésére vetik, ahol ők kicsiny, idéződő és könnyen oszthatóak. Kanesaka szerint Japán Hello Kittyje és Pikachuja is játszott szerepet ebben a globális trendben.
Mások a fiatalabb generációkat vádolják abból, hogy túl sebezhetőek lennének, ahogy egy cím Philadelphia Magazinben fogalmazta: „Millenniálisok! Tegyétek le a krémeket és a bájos állatokat. Nőjte meg!”[3] De a leggyakoribb magyarázat úgy tűnik, hogy a pandémia eleji stressz, magány és bizonytalanság vezetett ahhoz, hogy a felnőttek keresztül a puha bájos állatokon találtak megnyugodást. „Egy gyermeki szobámából elvittem egy polármedvét,” írta Sarah Gannett The New York Times-ban, „hogy visszatartsa a rossz hírek és a félelem hullámát.”
Azonban tanulmányozók, mint például Simon May, a King’s College London filozófusa, nem biztosak abban, hogy a felnőtt bájos állatok újraélésének teljesen a pandémia kapcsolódik. May azt mondta nekem, hogy a stressz és a bizonytalanság mindig is része volt az emberi életnek 2020 előtt. Neki és más kutatóknak, akik a csinos állatokat tanulmányozzák, ez az újraélés része egy több század óta zajló nagyobb változásnak: a gyermekség és a felnőtség határának eltűnésének.
A gyermekség nem mindig érdemes emlékezni. Egy olyan életkorszak, amely teljesen kockázatos: sok gyerek nem ér el a felnőtt korba, betegségek miatt, amelyek most már megelőzhetők. Néhány gyerek korán kezdett munkálkodni gyárakban és szénbányákban.
„Egy most már elképzelhetetlen példa” – írta Joshua Paul Dale, a Tokyo Chuo Egyetem professzora a szomorú kultúra tanulmányozásában, az Irresistible: How Cuteness Wired Our Brains and Conquered the World című könyvében – „a 20. század elejéig gyerekek általánosan elfogadott volt, hogy megtörpüljenek bármely kocsmában.”
Dale azt állítja, hogy a „gyermekség” fogalma nagyrészt a Világosság Korától származik. Azon előtt a gyermekeket főként kis felnőtteknek tekintették – akár a középkori festmények is, amelyeken a csecsemők erős, miniaturizált változatai voltak a felnőtteknek, hátravezetett hajvonalukkal és minden. A filozófus John Locke „Tabula rasa” elmélete segítette áttervezni a gyermekeket potenciával bíró fehér lapokként, helyett az egyébként félkész felnőtteknek.
A 20. századig, amelyet gyakran a „Gyermek Százada” néven is emlegetünk, a gyerekek védelme mint életi fejlesztő szakasz jól megalapozott volt. Néhányan még a korabeli értékeket „gyermekimádás”nak is nevezték. 1918-ban az Egyesült Államok minden állama átvezetett törvényeket arra vonatkozóan, hogy a gyermekek kötelezően iskolába menjek. 1938-ban az Egyesült Államok szigorú korlátokat helyezett a gyermekmunkára. 1959-ben az Egyesült Nemzetek Gyermekjogi Nyilatkozata „különleges védelmet és gondozást” kívánt a gyermekek részére. A szülei abból is biztosak lehetnek voltak, hogy a gyermekeik hosszabb ideig élnek: a 1800-ben született gyermekek 46%-a nem élt meg öt éves korukig, de 1900-re ezen szám majdnem feleződött. May The Power of Cute című művében azt írja, hogy a gyermekség lett „az új szent hely.”
Mindenfelé, Dale elmondta nekem, hogy az utóbbi években, bár a gyermekkor továbbra is tisztelt és védett marad, a felnőttkort gyakran nehézséggel, nem pedig szabadsággal kapcsolják. Egy legutóbbi tanulmány szerint az 18 és 30 év közöttiek a leginkább negatívan nézik a felnőttkort,[4] talán azért, mert a tradiционális „felnőtt” mérföldkövek, például a házasság és a gyermekszületés késedelme vezetett a várakozások és a valóság közötti térkülönbségre. Dale a felnőttkorról szóló pesimizmust tényezőkhez köti, mint például a gig-gazdaság és a munka biztonságtalansága: „Szorosabbá és szorosabbá válik felnőtt lenni napjainkban.”
Ennek eredményeképpen, a gyermekség és felnőttkorség közötti határ újabb években úgy tűnik, elmosódott. „Látunk egyrészt olyan gyerekeket, akik egyre többféleképpen felnőttként viselkednek?” – írja May. Nagy részben a szociális média miatt a gyermekek gyakran kitérnek felnőttekkel, akik felnőtt aggályokat osszák meg velük, ami például a „Sephora tizenés évek” ilyen jelenségekhez vezet, mint az anti-öregedéses bőrápoló termékek használata. „Másrészt,” – folytatja May – „a felnőttek egyre inkább meggyőződtek arról, hogy a gyermekség döntő tényező a teljes életünkben.”
Szóval, a gyerekek a gyermekség során felnőttek lesznek, és a felnőttek gyerekek.
May számára a gyermekség úgy tűnik, egy tükör lett, amelyen keresztül sok felnőtt vizsgálja meg saját érzelmi életét. „Minden egyes bennünk van egy fiatal, szenvedő gyerek,” – írta a zen mester Thích Nhất Hạnh, és ez a „belső gyerek” fogalma, amelyet először Carl Jung pszichológus népszerűsített, már népszerű egészségügyi koncepttá vált.
A konceptus néha édes, néha pedig határon túli abszurd: gyakran látunk bejegyzéseket, mint például: „A púpok gyűjtése meggyógyította a bennem élő gyermetemet” és „Karibézi túra történt, hogy meggyógyítsa a bennem élő gyermetemet.” A TikTokon egy 2022-es trendben a felhasználók gyermekkoruk fényképeit közölték feliratokkal, mint például: „Amikor durván beszélek magamról, emlékszem, hogy nem voltam durva velük sem.”
Közben Jennifer Lopez új filmének, This Is Me…Now című alkotásának érzelmi csúcsa az a színhelyzet, amikor a felnőtt Lopez hajladozik le, hogy öleljön meg a fiatalabb önmagát, és elmondja neki: „Szeretlek… Bocsánat.” Ha a gyermekkor „a új szent hely” – ahogy May mondja – akkor ez a hangsúly a „belső gyermekre” lehet egy mód arra, hogy a felnőttek kijelentsék, ők is szentek – hogy a belső gyermeket tendenszen kezelni kell, még a puha játékmacskaig.
A szépséghez való fordulás lehet egy mód arra, hogy elutasítsuk az erkölcsös, túl komoly felnőtt élet természetét, és ismertessük azt, hogy mind a gyermeki, mind a felnőtt élet folyamatosan változik. „A szépség elfogadása lehet egy mód arra is, hogy kihívjuk azokat a hagyományos felnőtt szerepeket, amelyek elavultak, időtlenül lettek és ártalmasak,” – írja Kanesaka. Felnőtt lenni több, mint csak scotch ivást és adófizetést jelent. „Ahelyett, hogy elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a felnöttek korának és a hatalomnak csak egy formája van (hogy erősök és férfiak kell, hogy legyünk), a puha bájitalálékok lehetnek egy mód arra, hogy egy lágyabb, enyhébb változatú felnőttkorra tegyünk rá a sajátinkat.”
Igaz, hogy a puha bájitalálékok gyűjtése nem mindenki kedvence, de vannak más módok játszani és csodálni a felnőtt életben, például madármorzsoltatás vagy csatlakozás egy Dungeons & Dragons ligához.
May úgy gondolja, hogy a gyermekség és felnőttkorság határainak elmozdulása természetes része az emberi ész evolúciójának. A határök összeomlanak, különösen a bináris ellentétek: „Jelenleg itt látjuk legjobban azt a nemekkel kapcsolatos fejlődést.” Bár a jogi korhatárok megmaradhatnak, a gyermekség és felnőttkorság egy nap talán inkább folyamakként, mint különálló életkori szakaszokként lesznek láthatóak. Végül is, „a felnőtt lenni új módja olyan lesz, amely bele fog foglalni ezeket a gyerekies elemeket,” mondja Dale. A puha játékok újraéledése felnőtteknél talán csak a jövőbeli valamire előhírneve: Talán egy nap mindannyian felnőttek leszünk, akik még mindig gyermeki szívvel bírnak.
EN
